"Az élet kabaré, igen..."
A Vígszínház musicaljei általában két reakciót váltanak ki a nézőkből: a nagy sóhajtozás és a libabőr egyaránt benne vannak a pakliban. A veterán színházlátogatók valószínűleg már nem annyira kíváncsiak arra, hogy éppen miként igyekeznek a színpadon játszók korunk politikai és szellemi helyzetébe beleültetni az ettől legtávolabb álló színdarabokat, viszont az átlag, tehát alkalmi látogatókat éppen ez a színházakhoz mérten haladó szellemiség vonzza be igazán. A Béres Attila által rendezett Kabaré pontosan e két szék között foglal helyet (ahol én is), így szerencsére bőven van mit mutatnia mindenki számára, aki még nem unja a náci Németországban játszódó romantikus történeteket.
A Kabaré az 1930-as évek elején, Berlinben kezdődik, a náci rezsim hatalomra kerülése előtt. Berlin ekkor nem volt különb, mint bármelyik nagyváros: nyüzsgő metropolisz, tele szerencséjüket kereső vándorokkal, és azokkal, akik féktelenül halmozzák az élvezeteket. Egy erre kétségtelenül alkalmas helyen ismerkedünk meg Sally Bowles-zal (Dobó Enikő), az extravagáns, sikerre éhes táncosnővel. Bowles csupán véletlenül találkozik a szintúgy Amerikából érkező íróval, Clifford Bradshaw-val (Brasch Bence), kettejük románca pedig már az első pillanatban lángra lobban. Eközben egy helyi panziótulajdonos és egy zöldség-gyümölcs kereskedő is egymásba habarodik, majdnem teljes az idill. Majdnem. Aki valamennyire ismeri a Kabarét, vagy úgy általában a náci Németországban játszódó történeteket, az pontosan tudja, hogy a felhők ezen a ponton már rég gyülekeznek, és ha egyszer megérkeznek, nem lesz kegyelem.
Így is történik, hiszen a Kabaré első felvonásában csak nagyon apró jeleket kapunk arra, hogy valami nincs rendjén. „Az élet egy kabaré”, hangzik el többször az előadás során, és valóban így is érezzük, sokszor teljesen megfeledkezve arról, mit jelentettek a ’30-as évek Európában. Ez az önfeledt szórakozás persze csak egy mesteri illúzió, amit a szünet után visszatérve ripityára törnek a vérfagyasztó náci karlendítések. A második felvonás gyomorba vágó nyitánya után realizálódik csak igazán bennünk, milyen következményekkel járhat Herr Schultz (Kern András), a zöldségkereskedő származása, vagy hogy mit is jelent az igazán, mikor Bradshaw aktatáskákat szállít ide-oda egy titkos ügy érdekében.
Ez a tragikus reveláció nem csak a szövegkönyv miatt működik ilyen jól: hatalmas szerepet kapnak a színpadi elemek és effektek is, melyek tökéletes egységben formálják a terem hangulatát. A Vígszínház díszleteire amúgy sem sűrűn lehet panasz, de a Kabaré az egyik, ha nem a legjobb színpadi díszlettel büszkélkedhet, amit valaha láttam. Cziegler Balázs egy olyan részletgazdag, többszintes színteret alkotott, ami nem csak egy állóhely a háttérben játszó színészeknek, hanem egy miniatűr színpad, ami ha éppen nem figyelünk, simán lerántja figyelmünket a fő történésről.
No persze nem azért, mert arra ne lenne érdemes odafigyelni. Dobó Enikő látványosan lubickol Sally szerepében, és musical révén bőven kap is lehetőséget, hogy ezt megmutassa. Mikor egy-egy dalszöveg részletei visszatérnek a történet különböző pontjain, Dobó finom játékából kellemesen kiolvasható, hogyan is csapódtak le benne az évek ebben a kegyetlen korszakban. Brasch Bence is stabilan hozza a bizonytalan író szerepét, habár inkább a második felvonásra győz meg minket arról, hogy ez a bizonytalanság valóban csak karakteréből ered. Kern András és Igó Éva duója az idős szerelmespár szerepében pedig olyan váratlan zenei meglepetéseket tartogat, hogy abba még a Szent István körút is beleremeg. Az igazi szenzáció azonban Seress Zoltán, aki a Kék Angyal mulató vezetőjeként rendszeresen ellopja a showt.
Ahogy említettem, Vígszínház produkcióban sosem marad el egy kis giccs, egy kis odaszúrás, egy kis polgárpukkasztás. Nem véletlen a 16-os karika sem, hiszen a darab túlnyomó részében fehérneműs táncosok (azokból sem a szemérmesebbek) töltik meg a színpadot, legtöbbször egy fehérneműs Seress Zoltán társaságában. És persze mivé lenne a Vígszínház, ha nem tenné hozzá egy kicsit a magáét Magyarország politikai helyzetéhez, néha-néha rákoppintva kormányunk kalapjára. Jóllehet, mivel a Kabaré bonyodalmának nagy része politikai, így indokolt lehet áthelyezni egy jelenkori kontextusba. Hiszen ez (is) a színház dolga, bár azért a náci Németország és a mai Magyarország kapcsolata még számomra is a nagyzási téboly kategóriájába esik.
Összességében tehát egy kellemes, pörgős, erotikától fűtött és kellőképpen halálszagú szórakozás a Vígszínház 2021-es Kabaréja, ami ugyan mély nyomot nem fog hagyni bennünk, még mindig tud releváns dolgokról beszélni. Precízen összerakott, szemkápráztató, fergeteges hangzású musical. Ennél viszont nem több.
De szerintem nem is kell, hogy az legyen.
Írta: Peti
